Hoztam nektek a mai statisztikát :)
43 nap alatt 48 transzplantáció ! :) Szuper ugye? De ennek ellenére a listán már 1211 fő van. A transzplantációs műtétektől függetlenül kétszer annyi a beteg, és ahelyett hogy csökkenne a lista, inkább nő :(. Egyre több beteg van, akinek új vesére van szüksége.
Képzeljétek, hogy van olyan ország, ahol kötelezik arra a betegeket, hogy először bizonyítsák, hogy egyetlen élő rokonuk sincs, aki donor lehetne, és csak ezután kerülhetnek fel a transzplantációs listára. Ezzel a lépéssel jelentősen csökkent a várakozási idő.
Mint minden várakozónak nekem is gyakran jár a fejembe az a gondolat, hogy bármikor telefonálhatnak és egyszer csak rám zúdul az egész és toppon kell lennem. De vajon ki hogy birkózik meg a transzplantáció gondolatával?
A blogom elindulásakor kiraktam egy közönségkérdést. Ki az aki ellenzi a transzplantációt?
Valamilyen oknál fogva, csak 25-en szavaztak, ebből 1 fő igent írt. Megmondom őszintén sokkal több ellenzőre számítottam.
Kedves Olvasóim, itt a remek alkalom, hogy aki még nem szavazott, tegye meg :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Többször hangoztattam, hogy én mindig is donor akartam lenni. Sose volt olyan vallási vagy egyéb indokom, hogy ne adjam oda a szerveim másnak. Nálam ez egy természetes dolog volt, hogy szeretném. Persze arra nem számítottam, hogy én kerülök ilyen helyzetbe. :)
Nagyon érdekes volt ahogy közölték velem a hírt. Emlékszem, hogy már 2 napja bent feküdtem a Nephrológián, és rengeteg orvos jött ment, de nem nagyon mondtak semmit. Én meg nem kérdeztem, csak valamiféle furcsa köztes állapotba voltam. Mindent lassabbnak érzékeltem, mint amikor az ember balesetet szenved és minden egyes mozzanat egy örökkévalóság, pedig az egész tized másodperc alatt lezajlik. Emlékszem, hogy mindenki körített. Nagyon finoman akarták közölni a hírt. Először csak úgy emlegették, hogy lehet, hogy transzplantációra lesz szükségem. Aztán jött a Rita doktornőm. Imádom. :D Leült az ágyamra, és amikor rájött arra hogy senki nem mondta ki konkrétan, hogy új szervre lesz szükségem, akkor 1 perc alatt ledarált mindent. Nem kertelt, de mégis érződött rajta az a fajta sajnálat, ami ilyenkor szokott. Szerintem arra számított, hogy majd pátyolgatnia kell, esetleg sírni fogok. Bár nem tudom, hogy kellett volna reagálnom. Ehhez képest olyan nyugalommal fogadtam be a tudatot, hogy utólag visszagondolva fogalmam sincs, hogy voltam erre képes. De mint írtam, volt valamiféle lassúság abban az időszakban. Rengeteget gondolkoztam az élet nagy dolgain. De ilyen egy betegség. Az ember teljesen átértékeli az életét. Engem ugyan nem ért akkora meglepetésként, hogy van valami bajom, mert már sejtettem. Csak túl gyenge voltam szembenézni a problémával. Szerintem sokan vagyunk így. Mindig elhessegetjük az ilyen negatív gondolatokat. Mondván úgysincs semmi komoly bajunk, mert velünk ilyen nem történhet meg. Én bizony éreztem, hogy nagy a baj, de mindig csak húztam a dolgokat. Azért hálát adok, hogy nem az intenzíven kötöttem ki, és még az utolsó utolsó előtti pillanatban elkapták a dolgot.
A diagnózis óta eltelt majdnem 2 év. Mozgalmas két év volt.
De tudjátok mit? Lehet hogy vannak olyan pillatok amikor nehéz csinálni ezt az egészet. Sőt már legalább 100x fel akartam adni, mert nem egyszerű küzdeni. De hálás vagyok azért, hogy kaptam ezt a betegséget. Elképesztően sokat tanultam belőle.
Olyan dolgokkal ismerkedtem meg, amivel addig soha nem találkoztam, vagy akkora nagy ívben elkerültem volna, hogy csak na.
Ez alatt az időszak alatt megszámolhatatlan alkalommal gondoltam arra, hogy vajon milyen lesz ha transzplantálnak.
Féltem a gondolattól, hogy vajon hogy fogok befogadni egy idegen szervet. Mert e mögött a szerv mögött egy élet van.
Tudjátok sokszor el lehet ettől vonatkoztatni, hogy igen az egy másik embertől származik, akit csak a gépek tartanak életben. Egy olyan ember, akit épp a családja sirat. Én meg arra várok, hogy ez az esemény egy olyan emberrel történjen meg, akivel egyezzem.
Én vagyok a világ egyik legtürelmetlenebb embere, és annyira szeretnék meggyógyulni, hogy azt el nem tudom nektek mondani. De vajon megérdemlem, hogy ez a szomorú de reményteli esemény minél hamarabb eljöjjön?r
Rengeteg hasonló kérdés forog a fejemben. Leginkább a kíváncsi természetem az oka. Rettentően kíváncsi lennék a donoromra. Vajon milyen ember volt életében? Hány éves volt? Mit csinált? Hol élt?
Fogok érezni valami mást, ami nem én vagyok? Lesznek e furcsa addig nem tapasztalt szokásaim?
Belebotlottam egy érdekes videóba.
Kérlek figyelmesen nézzétek meg, és aki teheti kommentelje :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése