A rettegés

Sziasztok!

Elkezdődött egy új év, új tervekkel és reményekkel. Lassan két éve listán vagyok és várom, hogy legyen valami.
Egyáltalán nem úgy éldegélek, hogy folyton a telefont lesem. Ehelyett "próbálkozom" úgy tengetni a napjaim, hogy teljes életet éljek. Na ez aztán baromira nem szokott összejönni.
Annyira könnyű elveszni a hétköznapokban. Bedarál a mókuskerék ... folyton ugyanaz, és iszonyú bűntudatom van, hogy nem foglalkozom azokkal a dolgokkal eleget, amikkel igazán kellene.
Ma reggel ültem a kanapén és végre volt időm kicsit elmélkedni.
Azon gondolkoztam, hogy nemsokára újra el kell kezdeni az éves vizsgálatokat, és ettől mindig totálisan ki vagyok borulva.
Mindig vannak olyan vizsgálatok amiket pikk-pakk lerendezek, mert kit érdekel meg most mi lehet egy fogorvosnál? Nem fáj a fogam, minden oké. De vannak a MUMUSOK. Amikor rettegek előre. Amikor félek időpontot kérni. Amikor ott állok és félek bemenni az ajtón mert félek attól, hogy mi lesz. És ez borzasztó érzés.
Arról nem is beszélve, ha az orvos még rátesz 2 lapáttal, mert bunkó, vagy arrogáns. Te meg egyáltalán nem arra vágysz, hogy lecsesszenek. Csak egy kis törődésre, és legfőképp megnyugtatásra van szükséged.
Gondolom mindannyian ültetek már így rendelő előtt, hogy be vagytok tojva az orvostól, meg az egész procedúrától.
Én a halogatós típus vagyok. Annyira bestresszelem magam, hogy egyre jobban rettegek elmenni. És hát sokak ezt meg is tehetik, hogy húzzák, de mi nem. Nekünk meg kell lennie a vizsgálatoknak és kész.

Az engem körbevevő emberek között is azt vettem észre, hogy rettegnek. Ha van bármi bajuk nem rohannak azonnal orvoshoz, hanem húzzák és halasztják, ahogy én is.
De miért félünk ennyire? Ennyire nehéz szembenéznünk az igazsággal, hogy van valami bajunk?
Hogy halandók vagyunk?
És aztán  beüt a krach és már nem tudjuk húzni és akkor megyünk el amikor nagy baj van. És már lehet, hogy nem tudnak segíteni, vagy csak nagy fájdalmak árán.
Szomorú nem?
Hibáztathatok én is bárkit, hogy miért nem vették észre, hogy van valami bajom. Akkor is én vagyok a hibás azért mert nem törődtem magammal, a testemmel, a jelzésekkel. Nem erőltettem tovább a dolgokat.

Te aki olvasod ezt, állj meg és csak 10 percet szánj arra a napodból, hogy átgondold az életed. Átgondold, hogy eléggé figyelsz magadra, a testedre, a jelzésekre.
És ha bármi baj van, kérlek ne húzd és halaszd ahogy mindig is tetted.

 UI: A facebookon megtalálhatjátok az oldalamat, Én és a dialízis névvel. Kérlek kövessetek :)