Kezdetek

Ha jól emlékszem, minden 2012-2013 környékén kezdődött. Még főiskolás voltam és fanatikus sorozat rajongó. Képes voltam egy egész nap csak a gép előtt ülni és nézni bármit. Egyszer rátaláltam a koreai sorozatokra, amiken képtelenség nem bőgni. Ez is így indult. Emlékszem, hogy másnap volt a mamám temetése, és én az egész napot végigbőgtem a sorozaton. Reggel pedig úgy begyulladt a szemem, hogy nem tudtam hova tenni, és a mai napig nem is tudom. Sose volt begyulladva a szemem, sőt soha nem volt szinte semmi extra problémám. Reggel szépen elslattyogtam (igen ilyen hülye szavakat használok, szokjátok meg :D ) a szemészetre, ahol életemben nem voltam még :O. A helyszín a csodálatos és fenomenális váci kórház. Szerintem ezzel mindent elárultam. Az elmúlt időszakban már azért megszoktam hogy megvannak a kis bevált szokások, hogy az orvosok miket irkálnak fel. Velem is ez történt. Biztos kötőhártyám van! Adjunk neki Tobradexet, mert az az alap. Persze nem múlt el, de azért rám sóztak egy szemüveget is. Két hét után visszamentem kontrollra és továbbra se múlt el, megint újabb szemcsepp és ez így ment szerintem olyan 3 hónapig amikor is beleuntam, hogy milyen idióták ezek. Elmentem hát a Honvédkórházba. Fantasztikus dr. Czibók Zsuzsanna doktornőhöz, akinek tulajdonképpen azt köszönhetem, hogy még egyáltalán itt vagyok és blogot írok.
Tudtam hogy jó helyre kerültem, hisz nem a tüneteket próbálta enyhíteni a 200. szemcseppel, hanem az okokat kereste. Kiderült , hogy episcleritisem van (néha elírok dolgokat, ezért bocsánat). Szóval folyton begyulladtak a felső véredények, mert valahol góc van a szervezetmben. Elvileg egy fog okozta, így meg is oldottam a problémát. De rendszeres látogatója maradtam a rendelőjének.
Lekopogom amióta nem használok kontaklencsét, szinte egyáltalán nem gyullad be ;)

És ettől kezdve, valahogy felgyorsultak a dolgok 2013-ra. Sajnos olyan típus vagyok/voltam, hogy mindent egyszerre akartam csinálni, amíg csak az erőm bírja, és ez lett a vesztem. Egyszerre államvizsgáztam, nyelvvizsgáztam, dolgoztam és még az isten se tudja mikre járogattam csak úgy, hogy lekössem magam. Az egész életem egy merő izgalom volt. Annyit stresszeltem, hogy helyt kell állnom mindenhol, hogy most se tudom felfogni, hogy a fenébe gyűrtem le a dolgokat. Iszonyú nagy arconcsapás volt, amikor a kis laza életemből belecsöppentem a munka világába. Pocsék volt az a fajta megvilágosodás, hogy oké már nem vagyok gyerek. Felelős vagyok valamiért, és helyt kell állnom. Emlékszem, hogy minden reggel olyan gyomorgörccsel mentem be a munkába, hogy nah ma mi lesz. És minden nap 200xor megkérdeztem magamtól, hogy atya úristen miért ezt a szakmát választott??! Folyton kételkedtem a tudásomban, hogy elég jó vagyok e és a hasonló szösszenetek. Hiába tanultam a főiskolán hogy kell könyvelni. Elém raktak 3 emeltnyi papírt , hogy könyveld le, és azt se tudtam, hogy fiú vagyok e vagy lány. Ezek mellé még jött a szakdolgozat, meg az államvizsga. Jelzem gyűlölök írni. Mindig is béna voltam a fogalmazásban, és az is leszek. Erre azért emlékezzetek, ha hülye mondatokat írok amiknek se eleje, se vége .. zárójel bezár .. Szóval a sok stressz kinyírt ... De nem volt semmi gond, azt hiszem májusig?! Nem tudom már pontosan.
innen folyt köv..